Úgy döntöttünk, nem kapkodjuk el a dolgokat. Kelés 8 után, kényelmes reggelizgetés, uzsicsomagolás, bringaátnézés, miegymás, úgyhogy 11 környékén pattantunk nyeregbe. Ezt a jó szokásunkat később  is megtartottuk.

Elöljáróban annyit, hogy jó 20 kilóméterrel többet nyomtunk a tervezettnél, ráadásul itt volt a legtöbb szint.

Ausztriába gurultunk át (Rábakeresztúrnál, mint mindig, ha nem maradtunk kishonunkban), és innen indultunk dél felé. Gyönyörű volt az idő (egyébként az egész túra alatt), mi meg vígak voltunk.

Már előző nap kiderült, hogy a bringámra (Osi bringájára) felszerelt csomagtartót a szentlélek tartja, Csaba cangáján, meg gyakorlatilag nincs fék. Az első igazi erőpróba a Hármashatár volt. Nos ez csak Bencének és a bringájának sikerült, de neki sem végig. Nekem az ő bringáját kölcsönvéve, még annyira se. A vége mondjuk kb. 89 fokos emelkedő volt, úgyhogy nem csoda, hogy Csaba a bringáját úgy, ahogy van fel sem tolta.

Tulajdonképp, talán ez volt az a pont, ami után Csaba nem frissített sörrel, mondván; telít. Mire persze ide feljutottunk, kevertünk egy kicsit, lett tehát a lábunkban kb. plusz 10 kilcsi.

Úgy tűnt, most már csak lefelé vezet az út, és minden nagyon sima lesz, ígyhát a szlovén határ előtt készült fotón még mindhármunk arcáról sugárzik az optimizmus.

Aztán jött az a félelmetes lejtmenet, amit annyira élveztünk, hogy abba se akartuk hagyni, így kb 5 km-rel túlgurulva összeszedtük a második tizest. Ráadásul a folytatás is tele volt hegymenettel, így nem csoda, ha a következő évi túra tervezésénél komoly szempont volt, hogy mindent, csak ilyet ne.

Hazaérve aztán elcsigázottan az Őrségbe, már Csabának is jólesett a friss magyar csapolt sör, és egy órás laza gurulás után meg is érkeztünk szeretett kempingünkbe, ahol hemzsegtek az emberek. Megérkezett az első vizitúrás csapat, mi meg hallgattuk a jókedvüket egész éjszaka, a megérdemelt sajtos tészta és száraz vörösbor után.